Wilhelm Sándor

Cigány-kérdés alulnézetbõl

Székelyhíd kisváros Bihar megyében, az ország nyugati peremén, a magyar határ közelében. Lakosainak száma nyolcezer körül van, ebbõl majd kétezer roma nemzetiségû. Az adatok nem a legpontosabbak, de ez a lényegen nem változtat.

Székelyhídi lakos vagyok 1968 óta, 38 évet tanítottam a helyi líceumban, bõven volt hát alkalmam ismerkedni a cigányok problémáival. Nem valami magas pozícióból, csak így közvetlen közelrõl, mondhatni alulnézetbõl.

Megközelíteni egy problémát értelemszerûen csak távolabbról lehet, kezdjem hát én is egy kis „nemzetközi kitekintéssel”. Belga testvérvárosi kapcsolatunk jóvoltából alkalmam volt néhányszor ellátogatni Belgiumba, eljutottam az „Óperenciás-tenger” partjára is, Európa nyugati peremére, de a cigány-kérdés ide is elkísért.

A frankfurti pályaudvar közepén szurtos feketebõrû kisgyerek kéreget. Kollégám odalép hozzá, s románul kérdi: Ce cauþi aici, de ce nu mergi acasã? (Mit keresel itt, miért nem mész haza?) A gyerek meglepetten kapja fel a fejét az ismerõs szóra, látszik rajta, hogy érti a kérdést, de nem szól semmit, csak a kéregetõ kezet húzza vissza. Jó lett volna tudni, hogy ki vitte oda, hogyan került olyan messze a hazájától.

Charleroy külvárosában, a belgiumi telefontársaság, a BELGACOM impozáns székházával szemben sátrak tömege, kifeszített köteleken száradó ruhák, szaladgáló gyerekek csapata fogad: ismerõs kép, csak a legelészõ lo­vakat hiányolom.

Cigánytábor, már megszoktuk õket – mondja barátunk, aki a társaságnál dolgozik. Nem panaszkodik, hogy lopnának, de arra a kérdésre, hogy vajon mibõl élnek ezek az emberek, nem tudja a választ.

Másik alkalommal vándorló cigánykaravánnal találkozunk. Mint barátaink mondják, ez sem ritkaság errefelé. Mondanom sem kell, hogy a belgiumi cigányok nem cifra szerszámos lovakkal, kóberes szekerekkel utaznak, hanem Mercedes gépkocsikkal. Igaz, nem a legújabb típusúak, de jó állapotban vannak a hatalmas batárok, s úgy látszik, az se számít, hogy mennyit fogyasztanak.

Azért a legérdekesebb esetem mégis csak testvérvárosunkban, Ecaussinnes-ben volt. Egy alkalommal felkértek, hogy tolmácsoljak, mert valamilyen problémája akadt a helyi hatóságnak az egyik Romániából származó kéregetõ cigányasszonnyal. Az asszonyság törzshelye egy áruház bejáratánál volt, itt ült a lépcsõn, mellette kis dobozka, tele húszfrankosokkal, hiszen akkor még nem vezették be az eurót. Jelenléte nem zavarta a helyieket, sõt azt mondták, hogy õ egy érdekes színfoltja városuknak! Szinte minden vásárló, aki elhaladt mellette, lepengette neki a húsz frankot. Szóba elegyedtem vele, elmondta, hogy Brüsszelben bérel lakást, autóval jár ki a „munkahelyére”. Családjának egyik fele kint van vele, másik fele itthon lakik egy Arad környéki faluban. A kitoloncolástól nem félt, tudta, hogyan kell megelõzni, jól ismerte az ide vonatkozó belga törvényeket, hisz saját fizetett ügyvédje volt, aki kioktatta! Azt is elmondta, hogy haza szeretni jönni pár napra, mert megbetegedett az egyik itthon hagyott gyereke. Kérdeztem, hogy nem fél-e, hogy ha egyszer hazajött, nem tud visszamenni? Nagyot kacagott, s elmondta, hogy csak Prágáig problémás eljutni, onnan már olajozottan megy minden, de részleteket nem volt hajlandó elárulni. Õk tehát már akkor feltalálták, s a maguk számára meg is valósították a határok nélküli Európát!

Nem tudom, a belgiumi lakosság hány százalékát képviselik a helyi cigányok, s mennyi lehet a külföldrõl, netán Romániából érkezõk száma, de nem hallottam róla, hogy létezne belgiumi cigány-kérdés, bár kérdeztem errõl a barátainkat. Vagy õk is csak a szõnyeg alá söprik az egészet?

No de Belgium messze van, lássuk, mi van itt a szomszédban, a „Közel-Nyugaton”? (Csakugyan, ha van Közel-Kelet, miért ne lehetne Közel-Nyugat is?). Itt már van probléma bõven, egyfolytában hallani a rádió- és tévémûsorokból, ezeken rágódnak a napilapok. Mindet sorra venni aligha lehetne, szemelgessünk hát belõlük.

Szerbiában verik a cigányokat, fel is horkan erre a civilizált nyugati társadalom! Hogy másokat is vernek, az már távolról sem olyan érdekes, tõlük sem lehet elvárni, hogy mindenen felháborodjanak, fõleg ha a média figyelme is az elsõre van kihegyezve.

Szlovákiában az egyik község vezetõihez panaszok áradata érkezik a faluszéli cigányok viselkedésével kapcsolatban. A polgármester úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy kerítést emeltet a falu, s a cigánytelep közé. Gettósítás! – hördül fel, s joggal, a sajtó, s nyomában a mûvelt Nyugat! Mit lehet tenni, a kerítést lebontják, s ezzel vége az ügynek! Hogy a kiinduló kérdést megoldották-e, s ha igen, hogyan, az már a médiát nem érdekli, így mi sem értesülünk róla.

A zámolyi cigányokat politikusi segédlettel kivitték Strasbourgba annak idején. Menedékjogot kértek, s kaptak, ami akár precedens értékû lehetett volna, de nem indult meg a tömeges kivándorlás, úgy látszik, senki se biztatta õket rá. Különben is, kósza hírek szerint, azóta már megbánták a dolgot, no nem a romák, hanem a strasbourgiak. Hogy valójában mi lett a kitelepedettek sorsa, nem tudjuk, a média se foglalkozik vele, dobta a témát, mint egy lerágott csontot.

Olaszliszkán a romák agyonvertek egy tanárt, mert elsodort autójával egy figyelmetlen kislányt. A gyermeknek kutya baja se lett, a tanár meghalt. Nem roma ügy, köztörvényes bûnözés, sugallják a hivatalos vélemények, de mindenki tudja, hogy bizony a cigányság megoldatlan helyzetébõl fakadnak, törnek fel az ilyen és hasonló elemi indulatok.

Nálunk itthon annyi a probléma, hogy a romákkal szinte nincs is ideje foglalkozni az írott és elektronikus sajtónak. Egy-egy nagy horderejû kérdés bõséges teret kap, mint amikor Cioaba „király” (nem összetévesztendõ a hason­ló nevû királyfival!) alattvalói visszakövetelik az államtól a tõlük annak idején jogtalanul elkobzott aranyat. Joguk van hozzá, mindenki kapja vissza, ami az övé volt.

A székelyhídiaknak nem volt aranyuk, semmijük se volt, s nincs is szegényeknek. Az átkosban ugyan övék volt az egész határ, de most már mindenki igyekszik vigyázni arra, ami a sajátja, van is ebbõl konfliktus bõven, de legtöbb­je bejelentésre se kerül, mert a rendõrségnek az az álláspontja, hogy mindenkinek kötelessége megvédeni a saját tulajdonát, s ha nem teszi, büntetést érdemel (mármint a tulajdonos)!

Van az éremnek másik oldala is: meg kell élni valahogyan, valamit enni is kell, sokszor bizony mindegy, hogy mit, csak legyen. Szeméttároló a tömbházak között, drótkerítéssel körülvett négyszög, benne jókora szemétkupac. Ül a roma kisgyerek (néha felnõtt asszony, férfi csak nagyritkán) a szemétrakás közepén, s válogatja az ehetõ (?) falatokat. A kerítésen kívül kóbor kutyák nézik irigykedve a bent lévõt, s várják, hogy sorra kerüljenek. Szelektív hulladékgyûjtés hazai módra! Látszólag közönyösen megyünk el mellettük, megszoktuk, elfásultunk, de belül összeszorul a szívünk, talán ezért is fordítjuk el a fejünket. Nem teszünk semmit, különben is, mit tehetnénk? Sokan vannak, s mi sem vagyunk Krõzusok, nem adhatunk ételt minden éhezõ kisgyereknek.

Minden autós tudja a környéken, hogy a margittai úton nagyon figyelmesen kell ám vezetni, hiszen tele van fát cipelõ cigányokkal. Csapatosan járják az erdõt, szedik a tüzelõt. A hullott gallyakat már réges-rég elhordták, most hosszú drótkampókkal törik le az elérhetõ, s letörhetõ ágakat, amiket megfelelõ hosszúságúra szabdalnak, kötegekbe rendeznek, s keresztben a hátukra kötnek, mint egy hátizsákot, s hosszú sorba rendezõdve cipelik hazáig. Autós legyen a talpán, aki meg tud elõzni egy ilyen karavánt. A tehetõsebbek a kerékpár vázán rakják keresztbe, s úgy taszítják haza a szerzeményt. Ha van rá kereslet, útközben el is adják, s fordulnak vissza újabb adagért. Új mértékegység is született ezzel kapcsolatban: egy bicikli fa! Hogy aztán ezzel a nedves fával hogyan lehet tüzelni, el se tudom képzelni, de megszárítani nincs idõ, ha éjszakára kint hagyják, reggelre már a szomszéd tüzel vele.

Az is köztudott mifelénk, hogy hónap elejére nem ajánlatos semmiféle postai akciót idõzíteni, amikor ugyanis megérkezik a gyereksegély, pár napig meg se lehet közelíteni a posta épületét közönséges földi halandónak. Tele a váróterem, de még a környék is a pénzre várakozó, vidáman hangoskodó szülõkkel, s ha végre kézben a várva várt összeg, gyorsan el kell költeni, s nincs mit kertelni: jól megy ilyenkor az üzlet a környékbeli italmérésekben.

Ezzel aztán rá is tértünk a probléma velejére: hogy lehetne segíteni rajtuk, mert hogy tenni kellene valamit, az több mint nyilvánvaló? A legegyszerûbb, de a legkevésbé célravezetõ megoldás segélyeket osztogatni. Jól emlékszem, amikor ’89 után az elsõ nemzetközi segélyszállítmány megérkezett a katolikus plébániára. A romák megrohamozták az épületet, törtek-zúztak, kerítést, kamrát tönkretettek, megragadta, s vitte mindenki, ami a keze ügyébe került. Vitte az egyik a pár cipõ egyikét, a másik a párját. Ketten fogták a nagykabát két karját, s húzták kétfelé, amíg szét nem szakadt. A tízesével csomagolt bébiételes dobozkák egyikét feltörték, megkóstolták, s mivel nem ízlett, dobták az egészet a bokor alá. Még másnap is olyan volt a plébánia környéke, mint a csatatér. Meg is fogadta a páter, hogy amíg õ Székelyhídon lesz, a katolikus egyház nem fogad több segélyt.

Jött azóta sok-sok teherautónyi külföldi segély, az élelmet megették, a jobb dolgokat elkótyavetyélték, máskülönben maradt minden a régiben, a cigányság helyzete jottányit se változott tõle. Megint beigazolódott a mondás, hogy ha segíteni akarsz valakin, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni. Persze, a segélyeket hozó külföldieket jó szándék vezérli, de õk csak tüneti kezelést adhatnak, a cigányság társadalmi helyzetén változtatni nem lehet a karitatív szervezetek feladata.

Sokkal eredményesebb lenne a munkahelyteremtés, de munkahely, az nincsen, sem a cigányoknak, sem másnak. Az erõltetett szocialista iparosítás léggömbje kipukkant, az eladhatatlan termékeket gyártó vállalatokat bezárták, rengeteg ember került az utcára. Ha aztán a romokon meg is indult egy-egy új vállalkozás, nem az iskolázatlan, szakképzetlen, addig is jobbára csak segédmunkásnak alkalmazott cigányokat veszik fel legelsõre, de ha szorítani kell a nadrágszíjon, õket küldik el legelõbb.

Annak idején reggelente az elsõ vonattal sok cigány fiatal indult Nagyváradra az építõtelepekre, de mióta az építkezések lendülete is alább hagyott, ez a lehetõség is megszûnt. Azért hajnalonként most is benépesül a székelyhídi állomás. A felnõttek mellett asszonyok, gyerekek, karon ülõ apróságok lepik el a várótermet, s rohamozzák meg az érkezõ vonat utolsó kocsijait. Jegyet nem vesznek, itt nincs is ellenõrzés, a kalauzok messzire elkerülik ezeket a vagonokat. Hogy mi az úti célja ennek az embertömegnek, senki se kérdi, lehet, hogy õk maguk se tudják, csak üldözik a jó szerencsét, s erre a nagyváros talán több lehetõséget kínál, mint ez az álmos kisváros.

A 21. század aligha lesz a segédmunkások százada, épp ezért kiemelt figyelmet kellene fordítani a cigányság oktatására, képzésére, hisz e nélkül elképzelhetetlen a felzárkóztatás. Az „aranykorban” erre is volt megoldás. Kötelezõ volt a beiskolázás, s a tanulókat át is kellett engedni, a buktatás rossz fényt vetett a tanárra. Azt persze mindenki tudta, hogy a roma gyerekek alig járnak iskolába, ahhoz viszont, hogy átengedhessük õket, legalább az évharmadi dolgozatoknak meg kellett lenniük. Így aztán évharmadzárás elõtt testületileg megrohamoztuk a cigánynegyedet, kinyomoztuk a delikvensek hollétét, becipeltük õket az akkor még nagy megvalósításként értékelt cigányiskola termeibe (amit azóta már régesrég szétvertek, s téglánként széthordtak), füzetlapot, tollat nyomtunk a kezükbe, aztán diktáltuk nekik, hogy mit írjanak.

A rendszerváltás után elindult egy folyamat, aminek célja a valóságos beiskolázás volt. Ennek egyik eszköze az lett volna, hogy az iskoláskorúak közül gyereksegélyt csak azok kapjanak, akik csakugyan járnak iskolába. Mivel ez az intézkedés antidemokratikusnak ítéltetett, elvetették, így az iskola megint beiskolázási eszköz nélkül maradt. Pedig a beiskolázást nem is az elsõ osztályban kellene erõltetni, hanem sokkal inkább már az óvodában, ahol a játékos tevékenységi formák alkalmasabbak lennének a szervezett formákhoz, kötöttségekhez szoktatni ezeket a gyerekeket, akik egyre többen vannak, ebben az évben az elsõ osztályba beírtak száma már meghaladta a nem cigányokét.

Nagy probléma a külön vagy együtt kérdése, vagyis hogy külön osztályokat indítson az iskola a cigány tanulóknak, vagy vegyes osztályokat hozzon létre? A minisztériumból természetesen az utóbbi megoldást erõltetik, hallani se akarnak másról. Onnan felülrõl ez látszik jónak, demokratikusnak, s valószínûleg ezt fogják követelni az uniós elõírások is. Hogy alulnézetbõl ez egészen másképp fest, s hogy az elmélet és a gyakorlat közt áthidalhatatlannak tûnõ szakadék tátong, aligha érdekel majd bárkit is. Mert ugyan ki jár jól azzal, ha egy osztályba kerül egy óvodát végzett, beilleszkedésre képes kisebbség, s egy ettõl távol álló többség? Az az elv sem áll­ja meg mindig a helyét, hogy a nagy többség képes asszimilálni néhány kívülállót, de amint már jeleztem, nálunk (s gondolom, nem csak nálunk) már megfordult az arány, ami kizárja a jó irányba történõ asszimilálódás lehetõségét. Arról ne is szóljunk, hogy mi lesz annak az eredménye, ha a látszólagos egyenlõség nevében ugyanazt az anyagmennyiséget próbáljuk elsajátíttatni az együvé csoportosított, de két különbözõ társadalmi közegbõl származó gyerekekkel?

Itt megint felmerült egy sarkalatos probléma: el kellene végre dönteni, hogy mit akarunk voltaképpen, felzárkóztatni, beilleszkedéshez segíteni egy halmozottan hátrányos helyzetû, de egyre növekvõ létszámú csopor­tot, avagy diadalra vinni egy íróasztalnál kigondolt, sokszor a többi gyermekcsoport számára is alig fogyasztható központi programot? Mert a kettõ együtt nem megy, ezt be kellene látni végre! Itt is beigazolódik a közmon­dás, miszerint aki sokat markol, keveset fog! Meggyõzõdésünk szerint sokkal eredményesebb volna egy jól megválogatott, kisebb, de használhatóbb ismeretanyag mennyiséget megkövetelõ program kidolgozása, s gyakorlat­ba ültetése. Persze, ez pénzbe kerülne, de talán jutna rá abból, amit most évente újabb és újabb, a régiektõl alig különbözõ tankönyvek kiadására fordítunk.

Azért vannak biztató kísérletek Székelyhídon is. A hollandiai baptista egyház templomot és óvodát épített a cigánytelep mellé meghosszabbított programmal, s a közeljövõben elemi osztályokat is szeretne indítani ugyanilyen felállásban. Nekik megéri?

Jó jel az általános sikertelenségben, hogy ma már azért szinte minden középiskolai osztályunkban van egy-egy roma gyermek, aki eljut a sikeres érettségi vizsgáig, s lassan-lassan néhány egyetemet végzett is akad köztük, de ez csak csepp a tengerben.

Itt él velünk egy népes csoport, de pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, hogy itt élnek mellettünk, velünk párhuzamosan! Nem csak a bõrszínük más, hanem az érdeklõdésük, a mentalitásuk, a vágyaik és álmaik, de ezekrõl nekünk fogalmunk sincs. Nem ismerjük õket, vagy csak elõítéletek szintjén gondoljuk, hogy igen. Márpedig a megismerésük nélkül aligha lehet eredményesen befolyásolni, irányítani a beilleszkedésük folyamatát. Nehezíti a helyzetet, hogy a cigányság sem egységes csoport, így ami az egyik közösségre érvényes, az nem föltétlen az a másikra is. Pszichológusok, szociológusok, pedagógusok tömegének adna feladatot egy ilyen megismerõ program kidolgozása és lefuttatása, ami megint csak pénzbe, sok pénzbe kerülne, de megérné, mert egy ekkora hólabdát nem görgethet maga elõtt a végtelenségig egy társadalom.